1809-ben a magyarul egy szót sem tudó soproni poncichterek nem sejthették, hogy a lakásaikba bekvártélyozott napóleoni katonák, akik csak terhet és szenvedést jelentettek a városnak, utódaiknak milyen nagyszerű örököt hagynak. Történt pedig akkor, ahogy a nép emlékezete megőrizte, hogy a katonák élvezték a magyar hon ízletes és bőséges kosztját és a soproni történelmi borvidék ízeit.
A kötelező ellátmányon túl a katonák vásárolták a jófajta bort és próbálták feledni a háborús idők veszélyeit. A borosgazdák hamar felismerték, hogy a francia katonák két féle pénzzel rendelkeznek, egy fehér színű háborús pénzzel, melyet a hadikiadások fedezésére készíttetett Napóleon és egy kék színű pénzzel, mely még a régi időkből származott és értékesebb volt. A poncichterek a legjobb boraikat csak a kék színű pénzért voltak hajlandók kimérni és fizetéskor csak annyit mondtak: kék frankot. A hagyomány szerint erre a kiváló borra ragadt rá a név, kékfrankos, melyet azóta is így emlegetnek Európa számos vidékén. A történet szép, de biztos, hogy nem igaz, hiszen a napóleoni háborúk idején Sopronban is a fehér borok voltak jellemzőek és csak a filoxéra vész (1800-as évek második fele) után jelent meg nagy tömegben a Kékfrankos szőlő.
Ha már a származása a bornak nem előkelő – az ampeológia szerint a Kaszpi-tenger mellől érkezett – a gyógyhatásához kétség nem férhet. A vörösbor háromszoros pozitív élettani hatása köztudomású ám bécsi orvosok a két világháború között megállapították, hogy a soproni szőlőben a borkősavas sók a bél- és gyomorrenyheséget gyógyítják. Az orvosok betegeiknek az akkori Lövér Szállót, ma Hotel Marónit javasolták és a bécsi gyógyturisták nagyszámban ellepték a várost.
Kúrálták magukat, kirándultak és ha a Várhely kilátóból megpillantották a Schneeberg havas csúcsait, kicsit otthon is érezték magukat. A szomszédolásnak a II. Világháború vetett véget és sokáig nem érkeztek gyógyturisták Ausztriából.